Ideális-e a teljesítőképesség szempontjából, ami papíron jónak tűnik? Muszáj-e ragaszkodnunk a napi nyolc óra munkavégzés hagyományához? Lehet-e a kevesebb több? A dilemma egyre nagyobb hangot kap, nem csak szakmai körökben, de már a közéleti vitákban is. Nem volt más választásunk: mi is körbejártuk a témát.

Magyarországon a munkaidőre vonatkozó trendek a hatályos jogszabályokból indulnak ki. E szerint a közalkalmazottak és a versenyszférában dolgozók körében is a leggyakoribb munkavégzési forma a teljes munkaidő, ami napi 8, azaz heti 40 óra, mindezt pedig általában kötött időpontok közt (jellemzően 8.00-16.00, vagy 9.00-17.00 között) töltik el a munkavállalók.

Honnan jön a „napinyolcóra”?

A jelenleg bevett és leginkább alkalmazott „szabály” eredetileg az ipari forradalom hatására elindult munkaszervezési szokásokból ered.

A kezdeti vadkapitalista időszakban Angliában addig dolgoztatták a munkásokat, ameddig azok erővel bírták.

Ez úgy nagyjából 10-18 óra volt per nap, hat napján a hétnek. Nyilvánvaló volt, hogy ez a rendszer nem tartható fent sokáig, a rendszer változtatásra szorult. Először Robert Owen gyártulajdonos változtatta meg a napirendet: 1817-ben 10 és fél órában határozta meg a műszakot (emellett nem alkalmazott 10 év alatti gyerekeket, óvodát építtetett stb.). Ezután még elég sok időnek kellett eltelnie, mire a munkások részéről megszületett a szándék és szervezettség, hogy kiálljanak a tulajdonosokkal szemben és képviseljék érdekeiket: a történelemben először 1856. április 21-én, az ausztrál építőmunkások szervezett sztrájkján protestáltak a nyolcórás munkaidő bevezetéséért. Az, ahol most tartunk, a legitimált „napinyolc” tulajdonképpen ezeknek a kezdeti küzdelmeknek az eredménye.

A kevesebb több – állítják a „brit tudósok”

Eltelt 160 év és most meg ott tartunk, hogy ez a negyven óra is sok. A témában készült nemzetközi felmérések, mint például a New Economics Foundation (NEF) tanulmánya szerint a heti munkaidő radikális (40-ről 21 órára) csökkentése sok problémát megoldana: többek között fokozná a termelékenységet és javítana a munkanélküliségen is.

Bár a feltételezés hazai kivitelezhetősége vitatott, világosan látszik, hogy a leggazdagabb és legtermelékenyebb országok maguk mögött hagyták a heti 40 órás munkahetet, és az emberek átlagosan heti 30-35 órát dolgoznak – a skandinávok jellemzően 33-36 órát, a hollandok ennél is kevesebbet.

Érdekesség, hogy a számok hátterében akár egyszerű pszichés okok is állhatnak. Az egybehangzó pszichológiai vélemény ugyanis az, hogy maximálisan 6 óra az a munkaidő, mely alatt munkavállalóként képesek vagyunk koncentrálni, precíz munkavégzést produkálni. Ezt követően a koncentrációs képesség csökken, és nő a hibázási lehetőségek száma.

Y, Z – egyszerűen másra vágynak

Ha tehát napi 6-7 órát kéne eltöltenünk a munkahelyünkön a szokásos 8 helyett, javulna az életminőségünk és az egészségünk. Továbbá több időnk jutna a családra, a hobbira is. Fontos azt is látni, hogy az Y és Z generációba tartozók, azaz a fiatal felnőtt munkavállalók, illetve a jövő dolgozóinak elképzelései az ideális munkahelyről és munkaidőről jelentősen eltérnek az eddigi bevett gyakorlatoktól.

A rendszerben mindenesetre van mozgástér: részmunkaidő, otthoni vagy távmunka, későbbi munkakezdés, rövidebb munkahét, projekt alapú foglalkoztatás, szabadúszás, egyéni vállalkozás indítása. A paletta tehát széles, és a változó igények ihlette új trendeket nem hagyhatják figyelmen kívül a vállalatok sem, ha vonzó munkáltatóként szeretnének feltűnni a fiatalok és a jövő dolgozói szemében. A lényeg tehát a rugalmasságon van.

Kedves munkáltatók, legyetek rugalmasak!

A napinyolcóra megváltoztatását mindenesetre kis lépésekben is el lehet kezdeni. Egyszerű praktikák, mint a későbbi munkakezdés, a munkaidőn belüli rendszeres szünetek, pihenőidő beiktatása, vagy az ún. munkaidő-keret alkalmazása – aminek legfőbb előnye, hogy a munkaidő egyenlőtlenül is beosztható, így hosszabb és rövidebb munkanapok válthatják egymást –, mind azt szolgálják, hogy a munkavállaló nagyobb kontrollal rendelkezzen, és munkaidejét is igazítani tudja a munkaidőn kívüli tevékenységeihez, nem csak fordítva. Ez azért is fontos, mert a kontroll érzete mindenkinek jót tesz.

A rugalmasság, a lehetőségek szerinti személyre szabott munkastílus azonban nemcsak a munkavállalónak kedvez.

A munkáltató motiváltabb, jobb teljesítményre képes alkalmazottat nyer, aki ráadásul gyorsabban, rövidebb idő alatt képes a minőségi munkavégzésre, ami nem kis előny a versenyszférában. Igazi win-win helyzet ez.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy egyfajta változás kapujában állunk: a régi, napi nyolc órára alapuló munkaidő változóban van és előtérbe kerülnek olyan megoldások, amelyek a rugalmasságra alapoznak, ezáltal nagyobb egyéni szabadságot biztosítanak úgy, hogy a teljesítőképességnek is jót tesznek. Mindez felfogható egyfajta generációs igénynek is, a mai pályakezdők ugyanis nagyon másra vágynak, mint amire elődeik. Változik a világ, és vele együtt változnak tehát a munkáltatói és munkavállalói szabályok és igények is.